Kezdő útmutató az olajbogyókhoz

Az olajbogyó évezredek óta része az emberi étrendnek, már jóval azelőtt az volt, hogy a konzervipar, az élelmiszerboltok és az éttermek harcba szálltak volna érte. Néhány évtizeddel ezelőtt az átlag ember csak néhány fajtát ismert – volt, amely zöld volt, volt, amely fekete.

[wp_ad_camp_1]

Az olajbogyó mégis fantasztikusan változatos és ugyanolyan sokoldalú, akár porrá őrölve, salátákba dobva, pörköltben és szószban párolva, martiniba téve vagy egyenesen kézből fogyasztva. Édes, savanykás, sós, keserű és csípős ízük egyedülállóan összetett, ezért nélkülözhetetlen eszköz minden szakács arzenáljában. Történelmileg is fontosak: termesztésük évezredekre nyúlik vissza, talán ezért annira fontosak. Az olajfák a legrégebbi fák, amelyeket valaha emberek szüreteltek. Ez a gyakorlat több mint 8000 éves múltra tekint vissza. Ma az olajbogyót mind az olaj, mind a gyümölcsük miatt termesztik.

A fák maguk meleg, szubtrópusi zónákban virágoznak, különösen a tengeri levegőben és a sziklás talajban. Szíriában és Kis-Ázsiában őshonosak, és az első olajbogyót alacsony cserjékből szedték. Az asszírok fedezték fel, hogy ebből a gyümölcsből ízes, csípős olajat lehet préselni, ezért igyekeztek a bokros fákat ápolni és betakarítani. Idővel és odafigyeléssel az olajfa vagy a botanikai szóhasználatban szereplő Olea europaea virágzott és fejlődött a ma ismert fává. Az olajfákat nem magokból termesztik, hanem inkább a talajba betemetett, kivágott gyökerekből vagy ágakból, amelyeket hagynak gyökerezni. A mai olajbogyó-termelés kiterjed a mediterrán peremre és más szubtrópusi zónákra, beleértve Latin-Amerikát és az Egyesült Államokat. A legtöbb amerikai olajbogyó Kaliforniából származik – a borvidékek és a helyi éghajlat általában az olajfák számára is vendégszerető.